Megjelenik: KAPU, 2001/3

 

Grandpierre Attila:

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

 

A Világegyetem és a téridő természete

 

A Világegyetem és a téridő természete a kezdetektől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Mégis, mindmáig e világtalány megfejtése

nemhogy nem ismert, de mintha egyre távolodnánk a rejtély nyilvántartásától is. A megoldás szándéka is mintha egyre gyengülne, lassan

beleveszne az általános érdektelenségbe. De honnan ez a sivárság? Honnan ez az érdektelenség? Miféle szemlélet távolít bennünket saját

létkérdéseinktől?

Egyetemes talányok! A létkérdések megoldást követelnek, itt és most, elérhető, belátható időtávolságban, hiszen az életünk megy rá, ha

nem látjuk meg a világot, és hogy miz kell tennünk benne. A Világegyetem minden fogalmak legegyetemesebb fogalma. Talán valamikor

az első történelem-előtti egyetemeknek épp az volt a feladatuk, hogy az egyetemes talányokkal foglalkozzanak, hogy megfejtsék a

világtalányt. Az egyetemek az egyetemes tudást kellett biztosítsák. De mit ér az egyetemes tudás anélkül, hogy a legátfogóbb egyetemről,

a Világegyetemről képet alkothatnánk? Talán az első, történelem előtti egyetemek az emberiség és a Világegyetem szövetségének

eszméjéből születtek. Abból az eszméből, hogy az emberiség rendeltetése a Világegyetem természetének emberi kiteljesítésében áll. És

akkor régen még talán úgy véltük, az ember nem ember addig, amíg el nem érjük, hogy az egyetemes emberiség a Világegyetem ügyét

szolgálja.

A Világegyetem minden létezőt magába ölelő fogalma a téridőt is magába kell foglalja. Ha a téridő létezik, akkor a Világegyetemhez

tartozik. De akkor hol él a Világegyetem? Nem élhet a téridőben, hiszen a téridő egészét magába foglalja. Vagyis logikailag szükségszerű,

hogy a Világegyetem a téridőn kívül létezzen. A téridő akkor a Világegyetem belső viszonyainak egyfajta rendszere. Minden létező

számára saját belső világa elméje irányítása alatt áll. Részben, ha ő maga is egy átfogóbb rendszer része, és egészben, ha ő maga a

legátfogóbb rendszer. A Világegyetem belső élete tehát teljes mértékben a Világegyetem egésze szerveződésében megnyilvánuló tudati

irányítás alatt áll. Ez a belső rendszer számunkra úgy fogható fel, mint saját belső világunk rendeződése. A téridő a Világegyetem belső,

tehát elme-természetű viszonyainak rendeződése. A kérdés tehát az: miféle tényező rendezi a téridőt téridővé a Világegyetemben?

Vegyük elő a válaszhoz hasonlatunkat. Miféle tényező rendezi belső világunkat? Ha születésünktől tekintjük át belső világunk fejlődését,

azt kell mondjuk, a belső érdeklődés és a külső események összekapcsolódása adja belső világunk, elménk rendeződésének alapját.

Gondolataink, érzéseink, vágyaink mind megannyi rendezőpályaudvar, és ezek nemcsak egykedvűen léteznek-létezgetnek belső

világunkban, hanem maguk is tevékenyen részt vesznek világuk egészének szervezésében. Minden beérkező esemény értelmezésében

szerepet játszanak, hozzáadnak egy-egy ízt, hangulatot, tájékozódási szempontot, értelmezést, amíg ezek a tényezők elhatározássá

egyesülnek. Lehet, hogy a Világegyetem alkotótényezői nem vesznek részt a világ rendeződésében? Lehet, hogy a Világegyetem tényezőit

egy rajtuk tökéletesen kívüli, tőlük tökéletesen idegen tényező szervezi meg? Hogy kapcsolataik csak tőlük nem függnek? Azt hiszem, fel

kell tételezzük, hogy a világ elemei részt vesznek saját életükben. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a létezők teljesen saját

maguk alakítják életüket. Hiszen ha egymással kapcsolatba kerülnek, akkor figyelembe kell vegyék egymás létét és törvényeit is. A téridő

szerveződése a Világegyetem belső létezőinek kezdeményezése és a Világegyetem egészének összekapcsolódása alapján jöhet létre.

A Világegyetem nem tárgyi létezőkből, hanem elemi eseményekből áll. A tárgyi létezők ezeknek az eseményeknek lenyomatai, anyagi

képei. A világ nem tárgyak, hanem események, folyamatok szerveződése, vagyis nem tárgyi létező, hanem folyamat-létező. A világ:

világ-folyamat. A világ-folyamat merő elevenség, egyetlen óriási esemény-áramlás, aminek a pillanattal érintkező felszíne mintegy

megmerevedik, anyagivá válik. A világ-folyamat óriási, eleven élőlény, aminek bőre, héja a pillanat alkotta burok, az anyagiság. Fejlődése

a pillanatnyi megvalósulások folyamán át irányul a jövőbe. Útja a megvalósuláson, az anyagi megvalósuláson keresztül vezet.

A Világegyetem természetszerű rendeződése a világfolyamat egészét átfogó célok és irányok, jelentések rendje. A Világegyetem

természetszerű rendeződése tehát az a rendeződés, ami a megvalósítandó célok értelmére és megvalósításának módjára irányul. A

Világegyetem természetszerű rendje tehát az értelmi rendeződés. Az értelmi rendeződés pedig attól értelmi, hogy a világfolyamat kiinduló

és végpontjának ismeretében, ennek értelmében választja ki a célhoz vezető utat, a célhoz vezető megvalósulási pályát. Az értelmi

rendeződés tehát a világ első és végokához kapcsolódó értelmi tevékenységen alapszik.

A világlétezők alaptermészete, hogy részt vesznek a világfolyamatban. Belső és külső, közös világuk befelé és kifelé, fölfelé kapcsolódik a

világfolyamathoz. Belső világunk szintjei, mélytudatunk és legvégső mozgatórugónk, életerőnk, tettvágyunk a kozmikus világfolyamat

lényegének belső megnyilvánulásai. Tudatunkból befelé tekintve egyre átfogóbb létszintek tárulnak fel előttünk, és legvégső belső

tudatszintünk a belső végtelen kozmikus világfolyamattal egyezik meg. Ez a belső, végtelen kozmikus világfolyamat éppúgy téridőn kívüli

természetű, mint a Világegyetem. Belső világfolyamatunk legmélyebb eszmélkedésünkben, sejtéseinkben tárul csak fel előttünk.

Tudatunkból kifelé, fölfelé tekintve elénk tárul az emberi világ, a természeti világ, a Föld, a Tejút és a Világegyetem. Befelé és kifelé

tekintve utunk mindkét végén ott áll a Világegyetem, a téridőn kívül. A világfolyamat egész lendülete, értelme, céllal telítettsége

összesűrűsödik életünk sorsszerű, hajmeresztő, csodákkal borzongató pillanataiban, felismeréseiben. Ez az életélmény értelemmel,

értelem-vággyal és tettvággyal, életünk megvalósításának, kiteljesítésének vágyával telített szerveződést jelent, az értelem erővonalain

haladásra irányul. Az értelmi szerveződés pedig a belső és a külső Világegyetem közötti létünket ezekkel a végső tényezőkkel köti össze.

A Világegyetem értelmi szerveződése tehát egyrészt függőlegesen, a belső és a külső Világegyetemekben hordozott jelentés és értelem

kapcsolódásának irányában rendez. Másrészt ez a rendeződés a megvalósulásra is irányul, azaz a világfolyamat előrehaladásának

értelemszerű irányba terelésére. De merrefelé kell haladnia a világfolyamatnak? Természetszerű világrendeződés esetén a belső értelmi

kapcsolódás vonzásában, a kezdetektől a kiteljesedő célok felé, vagyis a függőleges világrendeződés elvének megfelelően.

A világfolyamat megvalósulásának iránya minden jel szerint nincs eleve eldöntve. Ha ugyanis eleve el lenne döntve, akkor a világfolyamat

a legmagasabb kiteljesedés irányába, tehát függőlegesen haladna előre az egyre átfogóbb értelmi jelentés kiteljesedése felé. A mai világban

azonban nem ezt tapasztaljuk. A világfolyamat halad előre, mintegy elszabadulva, elszabadulva természetes céljaitól, elszabadulva eredeti

értelmétől. A világfolyamat felvett egy merőleges, közömbös, világközömbös irányt. És ha az eredeti világfolyamat függőleges, akkor a

mai világfolyamat erre merőleges lévén vízszintes irányt követ: minden eredeti cél és értelem mellőzésének irányába tart.

Ma is a világfolyamatban élünk, de a világ folyamat-jellegét az értelem kiürítése elvette előlünk. Ma eredeti értelme helyett a

világfolyamatot úgy fogjuk fel, mint egy statikus, álló világot, aminek alkotórészei maguk is álló elemek. Ma már csak fénykép nekünk e

táj. A világot elidegenedve, kívülről szemléli a korszerű világszemlélet. Már a szemlélődés sem arra irányul, mit tegyünk, inkább beéri az

egyszerű tudomásul vevéssel. A világ olyan, amilyen, tulajdonképpen adott természetű, vagyis független tőlünk - tanítják az iskolákban,

egyetemeken. Mi dolgunk egy ilyen világban? Ha minden eleve adott, tőlünk független, lebetonozott természetű, ha szobor-jellegű a

valóság, akkor nincs mit tenni, tudomásul kell venni mindent úgy, ahogy van - szól az újkeletű bölcsesség.

Annak, aki nemcsak szemlélő, hanem cselekvő részese is akar lenni ennek a világnak, benépesül a fénykép-táj cselekvés-rugójú

indíttatásokkal, belső értelemmel, hangulatokkal, vonzásokkal, szellemi irányadó alapokkal, gyermekkorban átélt jelentésekkel, mélységes

és természet-szerű, természet-lényegű kötődésekkel. Ezek a természeti kötődések visszavarázsolnak bennünket kőszoborból eleven

lényekké. A belső értelmi rend magasba emelő és mélybe futó rendezőpályaudvarainak sugallataival ismét élni kezdünk, természeti és

közösség-teremtő lényekké kezdünk válni.

A mindent rögzíteni, befagyasztani igyekvő másvilágból érkezett megfigyelő sem tud teljesen elszakadni a világfolyamattól.

Fényképezőgépe kattogása közben egy folyam elkapja a képet, egy másik a fényképezőgép állványát, egy harmadik a fényképezőt magát.

A világfolyamat mindenkit magába ölel, és mindenkit másképp. A fényképező és a világ között folyamatosan változik a távolság, a

viszonyok rendszere, ha túltekintünk a fényképezők lepréselt pillanat-távlatain az élet egészének távlataiba.

A világfolyamat szerveződésének iránya a kapcsolatteremtés valósága, megvalósulása által jön létre. A tér: a kapcsolatok valósága, a

kölcsönhatások világa. A fizikai téridő azonban az egyetemes kölcsönhatás-rendszerből, a világfolyamat Közös Tudatmezejéből csak a

fizikai létezőket és a köztük fennálló kapcsolatokat emeli ki. A fizikai létező pedig a tárgyi létező, a tudattalanított, jelentése vesztett

világ-törmelékek világa. Ha a világalkotók a kozmikus Világegyetem és a belső világfolyamat kozmikus, felfelé és lefelé a végtelenbe

szélesedő páros-tölcsérei, akkor a fizikai létezők a világ értelmi rendjéből kizárt, pusztán önmaguk létében szemlélt létezők, amik tehát

fölfelé és lefelé elvesztették a világ értelmi rendjéhez való kapcsolódásukat. Minden létező a Világegyetem tagozódásának (világ - Tejút -

Föld-ember/állat/növény/kő - belső világok: tudat - mélytudat - belső világfolyamat) egy gyújtópontja. Minden létező a Világegyetem

egyfajta tagozódása, és így minden létező tartalmazza magában a Világegyetemet, és így közvetve, minden létezőt, amik maguk is minden

létezőt tartalmazva végtelen kapcsolati-tartalmazó láncot alkotnak (Grandpierre, 1988, 1995). Nem vagyunk elkülönült lények a "külső"

és "belső" világoktól. Ebben a világ-Tejút-Föld-földi létező-belső világ tagozódásban minden rákövetkező tagozódási szint az előző belső

világát alkotja. A Tejút a Világegyetem belső világa, a Föld a Tejút belső világa, a földi létező a Föld belső világa, az elemi részek belső

világunkban tudati szerveződés által irányítottak. Pontosabban: szervezetünk alkotó részei, elemi részecskéi közvetlenül szervezetünk

egészének biológiai-tudati-öntudati irányítása alatt állnak, de eközben megőrzik a felsőbb létszintek, a Föld-Tejút-Világegyetem belső

tudati szerveződésének kozmikus törvényeit is. A fizikai szemlélet mindebből csak a kozmikus törvények külsődleges, a kozmikus értelmi

irányítottságtól elszakítottnak tekintett objektivitását, fizikai mivoltát látja. A fizikai szemlélet az előrehaladó világfolyamatnak csakis

éppen levedlett bőrére összpontosít. A fizikai szemlélet nem az egész világfolyamatot, hanem csak a világfrontot tartja létezőnek. A

világfront az előrehaladó világfolyamat megvalósulásba mártózó felszíne. És mivel ez a felszín az, ahol a világfolyamat irányítása történik,

ezért a világfront törvényei csakis a világfolyamat egészének, fejlődésének, mozgató erejének, eredeti irányának figyelembe vételével

érthetők meg.

Képzeljünk el egy olyan hadvezért, aki csakis a front törvényeinek viselkedését tanulmányozza. Megfigyel minden front-helyzetet, és

kialakítja a front-helyzetek tudományát. Szakember lesz belőle. Miután sok-sok ilyen hadtudós évezredeken át sok-sok frontot

megfigyelt, ezek után bejelentik, hogy ezen túl a frontok alakulását tudományosan fogják irányítani, a frontok megfigyelt törvényeinek

alapján. A fronton csakis a front törvényei érvényesek - állítják, és kizárnak minden olyan észrevételt, ami a hátország érdekeinek

védelmét, vagy magát a hadviselés eredeti értelmét képviseli. Ilyen tudománytalan szemléletre nincs szükség - jelentik ki, és a frontok

objektív mozgástörvényeire hivatkozva úgy alakítják a frontok mozgását, hogy az számukra legyen előnyös, de eközben az objektivitásra

hivatkoznak. És mivel ők értenek a legjobban az objektív (függetlenített) front-törvényekhez, mindig elő tudnak rángatni olyan

front-törvényt, ami éppen az ő érdekeiket szolgálja. Így aztán állandósítják a hadviselést, a hátország eredeti hadviselési céljait háttérbe

szorítják, lehetetlenné teszik, kötelezővé teszik a függetlenített fronttörvények szolgálatát, az örökös hadviselést azok szerint a törvények

szerint, amiket igazán csakis ők tudnak kihasználni.

Tudjuk, mennyire eltérnek az élet és a hadviselés törvényei. Hadviseléshez katonai törvények tartoznak. Békeidőhöz emberibb törvények

járnak. Hadviselés idején a közkatonák nem szólhatnak bele a parancsnokság döntéseibe. Az ő dolguk csakis a szigorú engedelmesség.

Békeidőben viszont mindenki elvileg a maga ura. A kozmikus világfolyamat összefüggésében az anyagi megvalósulás értelmét csakis

háttere, a világfolyamat szellemi teste, értelme, eredeti rendeltetése adhatja meg. És mivel a világfolyamat megvalósulása egy anyagi

felszín létrehozását jelenti, a világfolyamat kozmikus testének pillanatnyi felszínét, frontját, ezért a fizikai téridő viszonyrendszerét a

frontviszonyok határozzák meg. Az anyagiság a téridőben kiterjedtséget jelenti, a szellemiség a téridőn kívüli, szellemi világbani

kiterjedtséget. A világfolyamat kozmikus szellemi húsának csak vékony héja a fizikai téridőben nyüzsgő anyaghéj.

Gyermekkorunkban, bensőséges, természetes élményeinkben ma is átéljük, hogy az ég, a háztetők, a Hold, a Nap, a csillagok szinte

elérhetőek, érezhetően közeliek. És ha ez így van, akkor ez nem lehet másképp, mint úgy, hogy a csillagok nem mozdultak el közelebb

hozzánk, csak a távolság csökkent le, csak belső világunk került közelebb a csillagokhoz. A fizikai téridő éppúgy vékony héja a belső

kiterjedésnek, ahogy az anyagi világ vékony héja a kozmikus világfolyamatnak. És amíg a fizikai tér nem képlékeny, nem rugalmas, nem

hallgat érzéseinkre, addig a belső tér érzéseink, vonzásaink irányítása alatt képes magába ölelni a fizikai távolságokat. A belső kiterjedés

(idegen szóval: dimenzió) tehát végtelenül gazdagabb, mint a fizikai kiterjedés, a fizikai tér. És ahogy a front törvényei merevebbek, mint

a hátországé, úgy a fizikai tér viselkedése is merevebb, mint a valóságos téré, a belső kiterjedésé. Az anyagi világ csak egy metszete a

belső térben előrehaladó kozmikus világhajónak, csak a hullámokat szétválasztó hajóorr torlódó hullámfontjának pillanatnyi metszete. Az,

hogy az anyag nem hull minden pillanatban a szellemibe vissza, csak a szellemi következetességével magyarázható. A hajóorr hullámai

hullámhegy-szerűen terjednek, de ez nem jelenti azt, hogy a hullámhegyek objektív törvényei kizárják a hullámokat keltő hajótest létét és

előrehaladásának tényét.

Rugózó, közelítő-távolodó térélményeink talán nem annyira gyakoriak, nem annyira feltűnőek, mint időélményeink elevensége. Egy-egy

élményünk által időérzékelésünk felgyorsul, lelassul, mintha az idő egyszer megbolydulna, máskor vánszorogni kezdene. A fizikai idő

személyes időélményünknél egyszerűbb, egyformán, objektíven telik. Életünk egy-egy kiemelkedő eseménye olykor pedig mintha a téridő

egészének végső titkaiba avatna be bennünket. A rendkívüli és a mindennapi valóság kétféle természete végigkíséri az emberiség életét a

kezdetektől mindmáig. H. G. Wells a "Zöld ajtó" című novellájában leírja egy huszadik századi ember életét, ami a társadalom egyre

fokozódó nyomása alatt egyre rohanóbbá válik. Egyszer éppen egy rendkívül fontos találkozóra rohan Wells szereplője, és hogy el ne

késsen, hirtelen ötlettől egy rövidebb utat választ, egy olyan utcába rohan, ahol eddig még soha nem járt. És ahogy ott rohan az

ismeretlen utcában, egyszercsak feltűnik előtte egy zöld ajtó. Tudja, érzi, ha ezen a zöld ajtón benyitna, beléphetne egy csodálatos, élő

világegyetembe, tündérek világába, ahol a fákon életek könyvei nyílnak, és minden megváltozna. Rohantában azonban elhessegeti

magában a kísértést, azzal, hogy majd legközelebb erre jön, ha jobban ráér. De aztán hiába keresi évtizedeken át, amíg egy másik sietős

alkalommal véletlenül megint rábukkan, de megint nem nyit be. És így telik el élete, így szalasztja el élete nagy lehetőségeit a külvilág

nyomasztó kényszereinek hatására.

Amíg az emberiség a mindennapi, rövidtávú, szűk látókörű világát építgeti, elkerüli figyelmét az élet egészének távlataiban kibomló világ

természete. Éppen ezért nem árt, ha most bemutatok néhány beszámolót ilyen rendkívüli, de teljesen valós tapasztalatról. Ezek a

tapasztalatok éppen annyira valósak, mint mindennapi életünk eseményei. De ha nem akarjuk végleg szem elől téveszteni életünk eredeti

értelmét, lehetőségeinket egy teljesebb életre, és kapcsolatunkat az átfogóbb létkörökkel, akkor néha arra is időt kell szakítanunk, hogy az

ilyen élményeket is megismerjük.

"Rosalyn Tureck röviddel tizenhetedik születésnapja előtt az A-minor Bach-fúgát játszotta a "Jól-temperált klaviatúra" első könyvéből,

amikor hirtelen elvesztette eszméletét. Ahogy magához tért, visszaemlékezett, hogy Bach zenéjét teljesen új fényben látta feltárulni, olyan

új szerkezettel, amely újszerű zongoratechnika elsajátítását igényelte. A következő két nap kifinomította ezt a technikát a fúga négy

szólamában és lejátszotta a következő zongoraórán. Tanára azt mondta neki, ez csodálatos, de lehetetlen, ezt képtelenség megtenni.

"Minden, amit tudtam", mondja Tureck, "az volt, hogy átmentem egy kis ajtón egy óriási, élő, zöld Világegyetembe, és lehetetlennek

tűnt, hogy visszatérjek az ajtón abba a világba, ahonnan jöttem." Tureck később híres zongoraművész lett, az első nő, akit meghívtak a

New York-i Filharmonikus Zenekar karmesterének, és több könyv szerzője, köztük az egyikben Bach zenéjének szerkezetét két fizikai

elmélettel hozta kapcsolatba" (Weisburg, Science News, 1987). Nem kell feltétlenül kétségbe vonni Tureck beszámolóját. Minden jel

szerint semmiféle külső hatás (alkohol, baleset, stb) vagy belső (betegség, érzékcsalódás stb) nem befolyásolta élményét. Ő maga

bizonyára a lehető legvalóságosabbnak ítélte meg élményét, és valós is kellett legyen, ha képes volt az újszerű zongoratechnikát két nap

alatt elsajátítani, és ha egész életében annyira foglalkoztatta az élmény, hogy később könyvet is írt róla. Tureck egész életútja hitelesíti

élménye valóságosságát. De akkor hogyan gondoljuk el a Világegyetem természetét? Hogyan, miféle térben és időben él az Élő

Világegyetem? És miféle kapcsolatban áll a mi mindennapi, "halotti" világegyetemünkkel? Lehet-e a Világegyetem egyszerre élő és

ugyanakkor látszólag tökéletesen élettelen, fizikai? Ezek bizony alapkérdések, amik megválaszolása azonban mindannyiunk számára

elérhető. Mindannyian többnyire minden nap elalszunk, és álmodunk. Ilyenkor lelkünk, tudjuk, mintegy elszakad testünktől, távoli

tájakon jár, térben és időben szabadon kószál. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a múlt, a jelen és a jövő, a távoli és a közeli egyszerre

létezik, egyszerre él, ugyanolyan valóságossággal. Csak szemléletünkön kell változtatni, hogy feladjuk a szűk jelenbe préselt,

anyagiassá idomított látásmódot, hogy meglássuk az események átfogóbb összefüggéseit, a téridő teljes kiterjedésének törvényeit, és a

téridő és a téridőn kívüli világok bensőséges kapcsolatát. Kövessük tehát a nyomot az átfogóbb világokba!

"A hatvannyolc éves Hans Hass ma ügyvezető szemináriumok, gazdasági kongresszusok első számú sztárja. Honoráriuma, amit egy-egy

fél órás előadásért kap, tízezrekben (márkában) mérhető, de boldogan fizetnek neki, hiszen a gazdasági szakemberek számára teljesen új,

szenzációs problémamegoldásokat vázol. Hass számára ez a karrier 1951-ben, a nászútján, egy mélytengeri merülés során indult el...A

fiatal férfit akkoriban még csak a tenger mélyének élete érdekelte. Akkor éppen Ausztrália partjai előtt, a Great Barrier-i korralzátonynál

merült le. Csinos, szőke felesége, Lotte, akivel nemrég házasodtak össze, fönt várta a csónakban. A Ribbon-szirtnél tízcsomós

sebességgel zúgott el az áramlás Hans Hass mellett, de ő nyugodtan lebegett a csöndes, tiszta vízben, tíz méter mélyen, egy korallbarlang

bejáratánál. "Halak ezrei, teknőcök és cápák sodródtak el mellettem." És itt, a víz alatti barlangban lebegve Hans Hassnak egyszerre

látomása támadt. "Hirtelen úgy tűnt nekem, hogy nem ezernyi hallal, cápával, tehát egyedi élőlénnyel állok szemben, hanem egy

hatalmas, egységes szervezettel, amely ezer szemmel vizsgál engem, és amely millió uszonnyal és lábbal mozog előre." A férfinak a víz

alatt furcsa kérdések és gondolatok villantak az eszébe: "a növényeknek és az állatoknak sokasodniuk és szaporodniuk kell, egyébként

elpusztulnak. Akár az üzemeknek, cégeknek, konszerneknek. ...Vannak-e közös törvények?" (IPM, 1988 április). Ezen a nyomon

elindulva Hans Hass felfedezte a gazdasági szervezetek szerveződésének mélyebb és humánusabb szintjét. Az általa felismert

szerveződési elvek segítségével a cégek hosszú távú fennmaradásához eredményesebb módszereket dolgozott ki, amik a vevők érdekeit

is fokozottabban veszik figyelembe. Természettudományos megközelítésében olyan vállalatszervezési szempontokat vetett fel, amikből

egycsapásra átláthatóakká váltak az eddigi megközelítések alapvető hibái.

Robert M. May (1993) kozmikus tudatról írt könyvének előszavában így ír: "1962 májusában, húsz évesen, New York állam egy távoli

részén, egy tó mellett egy olyan élmény ért, ami életem összes további évét megváltoztatta. Ez nem is egy magányos élmény volt, hanem

egy olyan, amit közösen éltünk át azzal a nővel, akit szerettem. Margaretnek hívták. Kéz a kézben sétáltunk a tóparton, mély

szerelemben. Úgy tűnik, ez volt minden, ami a "Királyság" kapuinak megnyitásához kellett. Gyorsan emelkedtünk felfelé a tudat összes

állapotán át, és néhány másodpercen belül mindketten bensőséges érintkezésbe léptünk a Legfelsőbbel. Ebben az időben, alsós és felsős

egyetemi éveim között, filozófiailag ateista voltam. Utam az Istenbe vetett hithez még sok évet vett igénybe ez után a látomás után. Úgy

tűnik, hogy a vallásos hit, vagy annak hiánya, nem előfeltétele a misztikus élménynek. Mindazonáltal Margaret hívő katolikus volt, de

élményének semmiféle köze sem volt ahhoz, ami tanult vagy várt volna. Örömünk olyan volt, hogy azt soha nem tudom leírni a mi

nyelvünkön. Ebben a megvilágosult tudatállapotban együtt sétáltunk a környező erdőkben és éreztük az egységet a Mindenséggel.

Tudtuk, majdnemhogy közvetlenül, hogy nincsen halál; hogy az igazi Énünk halhatatlan. Láttuk a Világegyetemet mint Egyetlen Élő

Lényt amit a szerelem ereje elevenít meg. Éreztük "azt a szerelmet ami a Napot és a csillagokat mozgatja", ahogy az Dante Alighieri

olyan ékesszólóan írta Isteni Színjátékának Paradicsomában."

Robert Bucke (1901) kozmikus tudatról írt könyvében leírja, hogy "hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ott találta magát egy tűzszínű

felhőbe burkolva. Egy pillanatra azt hitte, hogy tűzvész tört ki a szomszéd városban, a következő pillanatban már tudta, hogy a fény

benne támadt. Közvetlenül ezután diadalmámor tört rá, hatalmas öröm, amit kísért vagy közvetlenül követett egy értelmi megvilágosodás,

amit egészen lehetetlen leírni.Más dolgok mellett, amiket nem tudott elhinni, látta és tudta, hogy a Kozmosz nem halott anyag, hanem

egy élő Jelenlét, hogy az emberi lélek halhatatlan, hogy a világegyetem felépített és rendezett, hogy minden véletlen nélkül minden dolog

együttműködik mindegyikőjük és az egész javára, hogy a világ alapelve az amit mi szerelemnek nevezünk, és hogy mindenki boldogsága

végső soron abszolút bizonyos. Azt állítja, hogy a megvilágosodás néhány másodperce alatt többet tanult mint az előző hónapok és évek

tanulmányai során, és hogy sok olyasmit tanult amit soha nem tanítottak.

Metod Saniga, szlovák csillagász rájött, hogy sok ilyen rendkívüli élmény beszámolója figyelemreméltó matematikai, geometriai leírást ad

a Világegyetem téridőbeli felépítéséről. Ezek a beszámolók többnyire olyanoktól származnak, akik soha nem foglalkoztak felsőbb

matematikával, és álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer majd a matematika személyes érdeklődést támaszt bennük. Így a

részletes matematikai leírásoknak valamiféle valós oka kellett legyen, amit nem meríthettek eddigi életük során, csakis a tényleges élmény

tapasztalásával. Ezért a matematikai tartalmú élmény-leírások összegyűjtése után a lehetséges matematikai leírások nyomába eredt. Több

évtizedes kutatómunkával feltárta, hogy a személyes, lélektani idő és a fizikai idő két lényegesen különböző időt alkotnak, de

lényegükben megfeleltethetők egymásnak. Mindkét idő valóságos, csak éppen eltérő természetűek. Amíg a lélektani időben van múlt,

jelen, jövő, addig a fizikai idő csak egy pont. Amíg a lélektani időnek van iránya, a múltból a jövő felé, addig a fizikai időnek rendszerint

nincs iránya, a fizika legtöbb egyenlete idő-szimmetrikus, ugyanúgy érvényes a jövőből a múltba, mint a múltból a jövőbe. A

Világegyetem téridőbeli szerkezetének érzékeltetésére Saniga idéz Grof (1976) könyvéből:

"Meglehetősen szokatlan elmeállapotban találtam magam; a derű és áldás keveredését éreztem.Olyan világ volt, ahol a csodák

lehetségesek, elfogadhatók és érthetők. Belefeledkeztem a tér és az idő problémáiba, a végtelen és az örökkévalóság megoldhatatlan

paradoxonaiba, amik szokásos tudatállapotainkban zavarba ejtik értelmünket. Nem értettem, hogyan engedhettem magam annyira

agymosottá válni, hogy kötelezően elfogadjam az idő egydimenziós és a tér háromdimenziós mivoltát, mint ami az objektív valóságban

létezik. Meglehetősen nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy a szellem birodalmában nincsenek határok, és hogy az idő és tér az elme

önkényes konstrukciói. Bármilyen számú tér, a végtelenek különböző rendjeivel tudatosan teremthetők és átélhetők. Egyetlen másodperc

és az örökkévalóság egymással szabadon felcserélhetők. A magasabb matematikáról gondolkodtam, és mély párhuzamokat láttam a

különböző matematikai fogalmak és a megváltozott tudatállapotok között."

A következő példában a jelen elveszti pontszerű mivoltát, tágulni kezd a jövőbe és a múltba egyaránt. Ha ez a tágulás nem áll meg, az

alany ténylegesen elérheti a tiszta jelen állapotát, amikor képes lesz minden eseményt egyidejűleg látni (Huber, 1955): "Egy teljesen más

világban ébredtem fel, amiben a világrejtély rendkívül egyszerűen megoldott egy másik tér alakjában. E másfajta tér csodája elbűvölt és

ez a csodálat elfedte azt a bizonyosságomat, hogy ez a tér tökéletesen különbözik mindentől, amit ismerünk. Mások a dimenziói, minden

mindent tartalmaz. Én voltam ez a tér és ez a tér volt az, ami én vagyok. A külső tér része volt ennek a térnek, én a külső térben voltam

és a külső tér bennem volt.

Akárhogy is, nem érzékeltem az időt, a külső tér idejét és a korszakokat, amíg el nem értem álmom második állomását. Az idő kozmikus

áramában világokat láttál létrejönni, virágokként virágozni, ténylegesen létezni, majd eltűnni. Ez egy végtelen játék volt. Ha

visszatekintettél a múltba, korszakokat láttál, ha előrenéztél a jövőbe, korszakokat láttál az örökkévalóságba nyújtózni, és ez az

örökkévalóság benne volt a jelen pontjában. Olyan létállapotban találtad magad, amiben a "lesz" és az "eltűnő" benne foglaltatott, és ez a

"létezés" az én tudatom volt. Ez tartalmazott mindent. Ez a létezés-tartalmazás nagyon élénken jelenítődött meg geometriai módon

különböző méretű körök alakjában, amik mind egy egység részei voltak, mivel a körök együttesen egyetlen kört alkottak. A legnagyobb

kör része volt a legkisebbnek és viszont. Ami a méretek különbségét illeti, nem tudtam semmi pontos információt adni később."

A szellemi világfolyamat számára minden idő egyszerre létezik, hiszen a szellemi maga a téridőn kívüli, logikai kiterjedését nem

korlátozza a téridő. A terek és idők nemcsak abban a formában létezhetnek, ahogy azt mi itt ebben a világban ismerjük, a 3+1 dimenziós

téridő-fajtaként. A terek és az idők az elme teremtményei, mint minden más is, tetszőleges számú dimenzió hívható életre puszta tudati

képességünkkel. Ennek a világfolyamatnak nincs a mi téridőnkben kiterjedése, tehát számunkra pontszerűnek írható le, ugyanakkor

minden téridő benne foglaltatik. "Dante Alighieri, amikor az Örökkévalóságról beszél, sokszor hivatkozik a "lényegi pontra" vagy

"pillanatra". Minden idő jelenvaló a számára (Paradicsom, 17.17).egyedül benne van minden rész ami valaha volt vagy lesz, mivel ez

nem tér, nincsenek pólusai sem, ahova elbújhatna pillantásod elől (22.64)."

Metod Saniga nem elégedett meg azzal, hogy meggyőződésévé vált, ezek a beszámolók egy átfogóbb valóságot írnak le, egy olyan

valóságot, amit a geometria nyelvén lehet leírni. 15 éven át tanulmányozta a geometriai fogalmak logikáját (a projektív és algebrai

logikát). Rájött, hogy a megfelelő geometriai tulajdonságú mértani elemek kapcsolatrendszerével leírható a 3+1 dimenziós téridő

létrejötte. Kiindulópontja logikai észrevételeken nyugodott. A tér közömbös, tétlen természetű, az idő azonban képes önmozgásra,

önmagát gyorsítani, lassítani. A tér alapeleméül egyszerűbb, elsőfokú geometriai alakzatot, az egyenest választotta. Az idő alapeleméül

másodfokú (és így ön-kölcsönhatásra elvben alkalmas) alakzatot választott, a kúpszeleteket (ide tartoznak a kör, az ellipszis, a parabola

és a hiperbola). A két ponton át rajzolható összes kúpszeletek serege egymást mind érinti. A belső kúpszelet-sereg ellipszisekből, a külső

hiperbolákból áll. A két seregnek két közös érintője van. A két közös érintő az S pontban metszik egymást. Az így kapott alakzat-sereg

felfogható úgy, mint az S pontból kiinduló két, egy szög szárát alkotó két egyenes két meghatározott A és B pontjára rajzolható

kúpszeletek serege. Ha most felveszünk egy képzeletbeli egyenest, ami metszi a szög szárait, ez a szög szárain belüli ellipszisek seregét

három részre osztja: azokra, amiket ez az egyenes metsz, vagyis amikkel két közös pontja van, arra, amit érint, vagyis amivel egy közös

pontja van, és azokra, amikkel nincs közös pontja. Így jön létre az idő alapszerkezete: a múlt, jelen, jövő tagolódás: a 2 közös pont, 1

közös pont és 0 közös ponttal rendelkező kúpszeletek egyik (múltbeli) végtelenből a másik (jövőbeli) végtelenbe tartó serege.

Erről a matematikai alapról kiindulva Saniga eljutott a lehetséges téridők felépítési elveinek tanulmányozásához. Magyarázatot keresett

arra is, hogy a sok lehetséges téridő közül mi miért éppen a 3+1 dimenziós téridőben élünk. Mi különbözteti meg ezt a mi téridőnket a

többitől? És miért jött létre a mi téridőnk? Mi a feladata a mi téridőnknek? Mi a helyünk a világban? Ezekre és más kérdésekre a

következő részben keressük a választ.

 

 

(folyt. köv.)

 

Irodalom:

 

Bucke, R. M.: Cosmic Consciousness. E. P. Dutton, New York, 1969 (első kiadás: 1901).

Dante összes művei. Magyar Helikon, 1962, 886 és 908 old.

Grandpierre, A.: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában. Forrás, 1988/2.

Grandpierre, A.: Peak Experiences and the Natural Universe, Invited Essay, World Futures. The Journal of General Evolution. Vol. 44,

1-13, 1995

Huber G.: Akasa, der mystiche Raum, Origo Verlag, Zürich, 1955.

May, Robert M.: Cosmic consciousness revisited. Element, 1993.

Metod Saniga: Unveiling the nature of time: Altered states of consciousness and pencil-generated space-times. The International Journal

of Transdisciplinary Studies. Vol. 2, 8-17, 1998.

Metod Saniga: Algebraic geometry: a tool for resolving the enigma of time? an invited talk given at the 1st international interdisciplinary

workshop "Studies on the Structure of Time: from

Physics to Psycho(patho)logy," held in Palermo (Italy), November 23-24, 1999.

Weisburg: Creativity: the spark. Science News, 1987.